Gondoltam, vagyis reméltem, hogy nem komoly!!!
2 kedvelés
Egyébként a “meg kell ismerjenek” probléma nem csak a művészekre igaz. Véleményem szerint igazságtalanság lenne kisajátítani ezt a pozíciót, még ha nem túl kellemes is. 
Egy cipész, élelmiszerboltos vagy bármely szolgáltatást végző esetén ez ugyanúgy fennáll. Ha nem tudja senki, hogy ő éppen azt csinálja, amit, a kutya se fog gondolni rá a szükségben.
A művészek esetében talán annyival nehezebb lehet, bár ebben sem vagyok teljesen biztos, hogy nem mindenkit érdekel, nem mindenki vásárol művészi alkotásokat. Így talán nehezebb elérni a tömegből azokat, akikhez szólunk…
2 kedvelés
Ó, te magasságos! Ez annyira, de annyira betalált! Falom soraidat, a legtöbbször olyan, mintha végre valaki megfogalmazta volna, ami bennem zajlik. Kell, szükségem van a mintázatokra, ezek adják a világ lényegét, minden apró mozzanat egy nagy egész része, teljesen logikus és átlátható LENNE, ha mindenki akként gondolkodna, mint én. 
De, mint tudjuk ez nem így van, így aztán folyton a szóbeli kommunikáció zűrös következményeibe botlom, és minduntalan medöbbenek azon, hogy a világos, logikusan felépített, lehetőség szerint a legdiplomatikusabban megfogalmazott monológom mégis miért fulladt kudarcba, miként fordult meg, és lett belőle megint kibogozhatatlan érzelmi háló? És hogy lehetett egyáltalán támadásnak értelmezni, mikor a legkisebb ilyen irányú szándék nem volt benne? Nem és nem értem az embereket, gondolom éppúgy, ahogy ők sem értenek engem…azt hiszem iszom egy teát.
2 kedvelés
Sokak számára már önmagában az is támadás, ha a dolgokat a logikus végénél fogod meg. Nem tud követni, leblokkol és inkább visszatámad, mintsem belegondolna a Te oldaladról. A másik probléma, hogy ha az, akihez beszélsz nem aspi, akkor egy olyan világba szocializálódott, ahol a szavak puszta díszletek a mögöttes motivációk elfedésére, taktikai elemek a másik befolyásolására. Ezért sokak számára nehéz felfogni, hogy Te, aki vele szemben állsz, arra használod a szavakat, amire az evolóció adta őket: információ közlésére
2 kedvelés
Eltelt három hónap azóta, hogy először olvastam ezt az írást. Döbbenetes, hogy három hónap elteltével is adott újat! Tisztítom a régi tárgyaim sorát, és maguk is úgy döntenek idővel, hogy elfáradtak. Laminálóm egyszer csak nem melegedett többé, amúgy minden rendben volt vele. Gondoltam, hátha valaki még életet lehet belé, és feltettem az ingyen elvihető tárgyak oldalára. A második jelentkező, egy autista kisfiú anyukája volt. Természetesen ők vitték el a laminálót, és az apuka, aki a kisfiúval értejött, tudta, hogyan lehel belé életet. Az éppen cukorbeállításra a kórházba vitt anyuka írta, hogy azért kell a lamináló, mert a kisfia, aki egyébként gyönyörű gyermek, hintáztatta magát folyamatosan, míg apukának odaadtam a gépet, kézműveskedik az auti csoportban, ahova járatják, de így a levél, és egyéb kincsek megmaradnak, mert különben a gyermek összetöri-gyűri. Boldoggá tett az a tudat, hogy valamit segíthettem ennek a családnak az életében.
2 kedvelés
Érdekes dolog ez. Gyerekként, sőt, fiatal felnőttként is úgy éreztem, hogy amit alkotok az nem fontos. Nem fontos, amit írok, amit festek, amit szobrászkodok, stb., csak az a fontos, ahogy csinálom, amíg csinálom. Maga az út a fontos, nem a cél.
Nem tudom, hogy ez honnan jött, a szüleimtől biztos nem, de hosszú-hosszú évtizedeknek kellett eltelni, mire rájöttem, hogy maga a kész mű is hordozhat értéket. Ha én nem is érzem, de más érezheti úgy, őt segítheti valamilyen megfoghatatlan, csodálatos módon.
Nem tudom, mennyire vág össze a történeteddel, csak egy aprócska szösszenet, ami eszembe jutott… 
2 kedvelés