A fiú végre megérkezik a domb tetejére. Körülveszi a csönd, amelyet annyira áhított. Az alatta elterülő város, ahonnan érkezett, innen nézve békésnek és nyugodtnak látszik. Az utcák, házsorok, mint fehéren ragyogó érhálózat, lágyan ívelve szelik át a táj zöldjét.
Köszönöm az újabb élményt! Minden írásod olvasása után fognám a telefont, és tárcsáznám a számod, hogy halljalak, hogy lássalak! De tudom, nem megoldható…
Ez valahogy úgy működik nálam, mint fiatal lánykoromban, amikor 15 évesen szerelmes lettem egy NDK srácba, aki 21 éves volt akkor, úgy, hogy egy hangot se tudtunk egymás nyelvén. De nekiduráltam magam, és elkezdtem tanulni németül, és levelező partnereket kerestem, hogy gyakoroljak, az ifjúsági folyóiratokban. A levelek akkor még postán 2-3 hetente érkeztek, de minden egyes levél elolvasása Jörgtől azt az érzetet keltette, hogy mindjárt bekopog az ajtón, és átölel. Hát ezt érzem az írásaid kapcsán mindig. És ezt nagyon köszönöm.
Ez hihetetlenül nagy dícséret! Köszönöm szépen, hogy megírtad 
Örülök, hogy így érzel. Leginkább azért, mert amikor írok, akkor nekem olyan érzés, mintha itt lennétek velem és néznétek a filmet, ami a fejemben pörög. Furcsa és kicsit misztikus az élmények összecsengése 
Nagyon különleges élmény számomra az írásaidat olvasni, Calean kedves! Hálás vagyok @Kathy -nek hogy felhívta rád a figyelmemet.
Nem tartom magam egy különleges embernek, de szeretek és sokat is olvasok. Nekem mindig élmény új benyomásokkal találkozni és ahogyan olvasom a műveidet, úgy ismerlek meg téged is ezek által!
Örülök, hogy élményként éled meg az írásaim olvasását
Ez számomra azt jelenti, hogy sikerült mások számára is érthetően leírjam a gondolataimat, ami pedig nem mindig egyszerű
Drága Caelan! Sokat gondolkodtam, miután elolvastam kétszer is amit megosztottál velünk. Sokszor próbáltam már elképzelni, milyen egy aspenger szindrómás ember élete. Az írásaid, a “ma írtam” kérdései, feltételezem, apró mozaikok a gondolatiaidból, életedből. A fizikai létedből, a problémáidból. A mintázatok biztonsága. Az ismeretlentől való félelem, a kiszámíthatóság…egyre többet tudok-tudunk rólad. Minél többet mutatsz magadból, annál nagyobb tisztelettel figyellek! Azt hiszem, hogy a FB nyilvánossága elé kilépni, számodra sokkal nehezebb lehet, mint bármi más. De látom, hogy a magad által biztonságosnak talált rendszerességet itt is megtartod. Nagyon különleges és értékes embernek tartalak!
Köszönöm szépen a bátorítást és a dícséretet Művészként gondolom egyetértesz, hogy nem lehet anélkül egy alkotást létrehozni, hogy abban valamilyen formában és mértékben benne ne legyünk. Így azt hiszem természetes, hogy ha nem is szóról szóra, de valahol mélyen, akár csak egy apró csírában rólunk is szól minden, ami létrejön a kreativitásunk nyomán. Hogy kilépni nehéz volt-e, nehéz-e? Azt hiszem az egyik legnehezebb dolog, amit életemben csináltam. Nagyrészt az autizmus miatt, de nem kizárólag…
Mindig is bátorítani foglak…magamat is bátorítom állandóan, csak én elég nehéz eset vagyok! Csak úgy lehet hitelesen alkotni, ha benne vagyunk. Különben nem sokat ér az egész. nagyon bátor vagy Caelan! Minden egyes lépésed - írásod - erősebbé fog tenni!
Köszönöm a bátorítást
Mindig is írtam. Olyan ez nekem, mintha öntudatlanul a túlélési stratégiám része lenne. Ezért az újdonság már nagyon régóta nem ez, hanem az, hogy mások is olvassák, amit írok. Neked mire lenne szükséged, hogy megszelídüljön az a “nehéz eset”?
Át kellene írnom az agyamban azt a gyerekkoromtól beírt programot, miszerint én semmire sem vagyok jó, hogy értéktelen ember vagyok. Odáig már eljutottam, hogy felismertem több évtized után, hogy ez egy kegyetlen hazugság. Már tudom, hogy tehetséges vagyok. Mégis működik ez a program…és időnként elhiszem. Érzelmi függetlenségre és önbizalomra van szükségem. És, ezt megteremteni nekem kell.
Sajnálom, hogy Te is kaptál egy nagy adag haszontalanság érzést. Tapasztalatból tudom, hogy ez mennyire képes megnyomorítani az embert. Ha azonban elfogadsz egy jó tanácsot, ne csupán a kreativitásodat hozd fel, mint azt megcáfolandó tényt. Ugyanis hajlamosak vagyunk a kreativitásra úgy gondolni, mint valami olyanra, amiért nem tettünk semmit, csak kaptuk. Nyilvánvalóan ez is hazugság, de ez még mélyebben dolgozik, ezért még nehezebb ráismerni. Amit viszont sokkal nehezebb letagadni Magad előtt, azok a tetteid és döntéseid. A gyerekek, akiket tanítottál, beleértve a saját gyerekeidet, a képeid (mind a saját, mind pedig az összeválogatottak), idézetek, amikkel két kézzel adsz az embereknek, és még ki tudja, mennyi minden, amiről én nem tudhatok. Való igaz, hogy Neked kell megteremtened a lelki békédet, de azért nem vagy egyedül. Azt gondolom, hogy ezt az összes barátod nevében állíthatom
Köszönöm a bátorítást Caelan!
Végső kétségbeesésemben döntöttem úgy, hogy “kilépek” a nyilvánosság elé. Nem tudtam magányomban mit kezdeni azzal ami minden lehúzás ellenére még mindig bennem van. Minden, amit festek és posztolok, ugyanúgy szól magamnak és másoknak. Nem nagyon érdekel a siker és a népszerűség. Mégis rengetegen érzik magukénak, amit én is. És, ez feltölt. Hálás vagyok minden barátomnak és közeli vagy távoli ismerősömnek!
Azt hiszem mi is hálásak lehetünk Neked
Kedves @Kathy !
Azt hiszem, mindenki, aki ezen a világon valamit alkot, mindig kételkedik. A hitrendszereink, amelyek szülőktől, iskolából, és előző életekből belénk ívódtak folyton előtérbe kerülnek, hogy megingassanak, és kérdőjelesség tegyék az alkotói folyamatot, a saját önbecsülésünket.
Több, mint hat éve interjút készítettem Zoránnal, és amikor rákérdeztem, hogy őbenne van-e kétely, - akkor már majd ötven éve a pályán sikeres, elismert zenészként, zeneszerzőként, sokak bálványaként,- azt mondta, hogy mindig, mindig megrezeg benne a félelem.
Tisztelet Caelan Rhysnek, az írásokért, a másik világ megismerésének halvány látszatáért, és azért, hogy minket, akik olvassuk őt, míves gondolatokra sarkall. Én a folyamatos kétségeimet, kitáncolom, és mások segítésével vezetem le, mert szintén “zenész” vagyok, alkotóként, író emberként, anyaként, és soha fel nem növő ártatlan kislányként. De azt hiszem, ez így jó.
Remélem, érezted a biztatást, és sok sikert kívánok.
De szépen írtad! Köszönöm!
Csak egyetlen mondatot tennék hozzá: szerintem aki nem kételkedik magában, az alkotásában, azt nem érdekli az egész. Az nem a szívét adja, csak eljátsza egy “művész” szerepét. Az az ember nem valódi értéket ad, hanem csupán a pénzkereset vagy a magamutogatás hajtja 
Köszönöm a bátorítást! Különösen jól esik Tőled, aki szintén alkotó személyiség vagy.!
A kétely helyébe kellene lépni a hitnek. A magunkba vetett hitnek. Annak az érzésnek, hogy képes vagyok kifejezni úgy, az gondolataimat és az érzéseimet, hogy az ne csak az én kedvtelésem legyen, hanem adjon valami hasznosat másoknak is.
Az alkotói folyamat - most már látom -, soha nem egyenes út. Mindig vannak megtorpanások. Amikor ez az állapot beáll, mindig kétségbeesem…hogy “Úristen! Most mi van? Olyan, mintha sűrű köd lenne körülöttem!” Ebben az állapotban egyszerűen nem tudom, hogyan tovább?
Azt hiszem, ez más megtorpanás, mint amikor a gyerekkoromból hozott haszontalanság érzettel küzdök. Az, egy olyan démon, amit kordában lehet tartani. pl. ha bizonyítékot kapok arról hogy amit alkotok, az jó. Örömet szerez embereknek.
Zoránt hoztad fel példaként. Nagyon szeretem a zenéit, és mint embert is. Lehet, hogy az alkotói kétely, az állandó útkeresés maga az alkotás része? Valószínűleg a ködben tapagatózás törvényszerű?
Most, éppen benne vagyok ködben. Mindig akkor száll le, amikor nem is számítok rá. De, most már tanulván a korábbi kétségbeeséseimből, csendben vagyok és figyelek…és nem félek, mert tudom, hogy itt lesz a válasz a hogyantovábbra.
Remélem , nem voltam túl zagyva 
Időnként nehezemre esik leírni, vagy elmondani ami bennem zajlik.
Örülök, hogy megismerhetlek itt a Fórumon keresztül!
Ezzel mélységesen egyetértek!
A csavar ott van, hogy az alkotó embernek is élnie kell valamiből. Bár, sokan azt hiszik hogy nekünk elég a fény, mert úgyis olyan elvarázsolt lények vagyunk 
Szóval, ha pénzt akarok keresni azzal, amihez értek, amit a világon a legjobban szeretek csinálni. ahhoz sajnos kell, hogy ismerjenek. Nem ragozom, hiszen tudod.
Ez időnként nagyon fárasztó teher. De, meg kell tenni.
Vagy működne másként is???
Mecénást fogni? 
Erre egyáltalán nem is gondoltam… , és nem is tartom jó ötletnek.
Csak egy újabb megfelelési kényszert szülne -legalábbis nálam. 
Mindenkinél, mert a mecénás nem lecserélhető. Ha viszont nem felelsz meg neki, nem támogat 
Csak rossz viccnek szántam 