Ha egy ideje megbecsült tagunk vagy, minden bizonnyal olvastad május elején, hogy kényszerű pihentetés után újra elővettem a Szerelem Projekt első kötetét.
Akkoriban a sorozat 6 kötetének vázlata, egy közbenső kötet teljes első kézirata és az első kötet nagyjából negyede volt papíron, ám egy ponton úgy éreztem, mintha az a bizonyos első kötet nem akarna összeállni.
Egyre-másra bukkantak fel újabb és újabb nem tervezett szereplők, és egy idő után megijedtem, hogy szétfolyik a sztori a sok apró szál között. Ekkor döntöttem az egész történet pihentetése mellett, hogy később, amikor újra előveszem, nagyobb távolságból és tisztább fejjel hozhassam meg a megfelelő döntést vele kapcsolatban.
A kézirat szabadságolása alatt elkészült Zsebike, és írtam néhány rövid történetet, amik némi csiszolgatás után majd a blogon és későbbi kötetekben jelennek meg. Úgy számítottam, hogy a sztorik finomítgatása párhuzamosan haladhat a Szerelem Projekt írásával, de tévedtem. Ahogy visszatértem a történethez,megbabonázott, beszippantott és nem engedett vissza a félkész írásokhoz.
Figyelmes átolvasás és átgondolás után ugyanis a félelmem alaptalannak bizonyult. A történet kétségtelenül sokkal kacifántosabb, mint eredetileg terveztem, de a semmiből felbukkanó szálak mégsem futnak olyan szertelen összevisszaságban, ahogy annak idején hittem.
Amikor erre rájöttem, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Ekkor adtam hírt utoljára arról, hogy mi folyik a színfalak mögött.
A külvilág felé elnémultam, ahogy egyre mélyebbre merültem a történetbe. Azóta, hogy újra nekiláttam, ezzel kelek, ezzel fekszem. Sőt, néha még éjjel is felkelek, hogy csiszoljak egy kicsit a vázlaton vagy befejezzek egy félkész jelenetet.
Most 8 kötetre való vázlatom van, az említett közbenső kötet teljes első kézirata és az első kötet közel háromnegyede kész, és még több rövid történetre való jegyzet tornyosul az asztalomon ugyanabból a világból, ugyanabból a sztorifonatból.
Még íróként is letaglózó és sokkoló disztopikus környezetben viszont látni Káin és Ábel történetét, de bármennyire is nehéz szavakat találni a leírhatatlanra, most képtelen vagyok a többi írásommal foglalkozni.
Na és mi a megható?
Úgy két hete kaptam egy kéziratot egy ifjú kollégától. A négyszáz oldalas fantasztikus történet érkezése olyan váratlanul ért, hogy percekig meghatódva bámultam bele a monitorba, mintha nem mertem volna levenni a szemem a csodáról, nehogy eltűnjön.
A hozzá csatolt kérés az volt, hogy véleményezzem, és ha szükséges, segítsek még jobbá tenni a történetet. Ez önmagában nem lepett meg, hiszen az elmúlt évek során számtalan kolléga hosszabb-rövidebb írásából sikerült közös erővel még hihetőbb, még fókuszáltabb történetet faragni, de még sosem kaptam ilyen hosszú, ennyire kidolgozott munkát.
Ráadásul ez nem csak megható, de végtelenül megtisztelő is. Íróként tudom, milyen nehéz elengedni a szívünkből szóló szavakat, és nyitottan fogadni a kritikát, legyen az bármilyen építő szándékú is.
Elolvastam az egészet elejétől a végéig, közben nem győztem betelni a kéziratot díszítő kézzel rajzolt piktogramokkal és iniciálékkal. Teljesen beleszerettem a történetbe. Azóta is közös erővel csinosítgatjuk a szerzővel, hogy Számodra minél élménydúsabb és szórakoztatóbb legyen.
Hála az Univerzumnak, Istennek vagy az odafent munkálkodó Magasságos Írónak, szépen szövődnek az események a háttérben. Úgy tűnik, mégsem csak egy, de két, különböző világban játszódó történet készül a Számodra: egy az én tollamból, egy másik pedig egy fantasztikusan tehetséges mesemondóéból, aki nélkül tudom, hogy szegényebb lenne a világ.