Azt hiszem, most olyan témát pendítettél meg, ami így-vagy úgy sokaknak fájó pontja. A család lehet a legmegtartóbb, legszeretetteljesebb közösség, amihez jó tartozni, amibe születtünk. De, lehet az ellenkezője is.olyan közeg, ahonnan előbb-utóbb el kell menni, mert csak a rombolja a lelket. Bátor, aki ki tud lépni, vállalva ennek minden következményét. Ilyenkor aki távozik, valóságos gyászt él át…meg kell gyászolnia az előző életét. Igen, jó lenne, ha ez soha senkivel nem történne meg.
2 kedvelés
Jogos az észrevételed a gyászról. Azonban ami talán a még nehezebb, hogy egy ilyen ember éppen a család milyensége miatt nem hoz magával kellő tapasztalatot, információt, példát ahhoz, hogy egy olyan életet építsen fel egymaga a semmiből, ami valóban emberi, ahol nem a nehézségeken van a hangsúly, hanem a szereteten 
2 kedvelés
Ha szeret a család egy önpusztító életet élő családtagot, aki nem tud, vagy nem akar változtatni az életformáján a család, és önmaga miatt, vajon Ő szereti-e a családját?
2 kedvelés
Vajon nem éppen a “szerető” család-e az ok, ami miatt nem tud az illető kiszállni az önpusztító életmódból? Tudom, hogy ez nem igaz mindenkire, de nagyon sokakra igen. Mi több, ezeknek az eseteknek egy igen nagy részében kívülálló nem is látja, mi folyik a családon belül, mi az, amit az önpusztító családtag nem képes ép elmével elviselni. Ha egy ilyen esetet veszünk, vajon egy ilyen család szeretete valódi-e? Egyáltalán mi az ismérve az igazi szeretetnek, bármi is legyen a felállás?
2 kedvelés
Ezzel az eszmefuttatással teljesen egyetértek. Ha a család, elsősorban a szülők, nem adnak érzelmi támaszt útravalóként, ha a gyerek úgy lép ki a felnőtt korba, hogy egy csomó feldolgozatlan fájdalma van, akkor nem csoda, hogy önpusztító életet él. Olvastam, hogy ez az állapot tulajdonképpen egy poszttraumás stressz, ami nem akkut, hanem krónikus. Senki sem kezd el csak úgy drogozni… nem beszélve azokról a szintén “szerető” családokról, ahol a szülők egyszerűen nem “látják” a gyereküket. Úgy nőnek fel, hogy nem tudják, ki is az ő gyerekük? Egy sémába tuszkolják bele. Ha nem sikerül, akkor nem ők ám a hibásak, hanem a gyerek… elmenekülni egy dolog. De építkezni ezek után, gyakorlatilag a semmiből, ráadásul megáldva a MÁSSÁGGAL, nem is tudom elmondani milyen nehéz. Szerintem, neked nem is kell, mert pontosan tudod, még jobban mint én. Sajnos. Én, mint szülő felelősnek érzem magam azért, mert nem voltam elég bátor, hogy kilépjek egy mérgező kapcsolatból. Mert az én kínlódásomat a gyerekek is látták, érezték. És, már nem is tudom, hogy a nárcisztikus párom, vagy én okoztam nagyobb kárt a gyerekeimnek.
A szeretet csak akkor szeretet, ha feltétel nélküli. Ha valakit ellöknek, kiközösítenek - bármiért -, akkor ott, nincs szeretet, csak valami téveszme.
2 kedvelés
@Kathy Ne haragudj a provokatív kérdésemért, tényleg Neked szántam, mert már olyan régen beszélgettünk ,hogy mi van veletek. Piszok nehéz szituációban vagy, a gyerekek is, főleg Ben. Még tanácsot sem tudnék adni ezek alapján. Valahogy úgy érzem, amióta Ben hazajött jobban emészted magad mint előtte, és ez nemcsak a szokásos megérzésem, hanem a festményeidből is kiderül. Azt hiszem egy rossz házasság, és a veszekedések közepette felnevelkedett gyerekeknek legalább olyan rossz, mint egy Apa nélküli család gyermekeinek. Azért, hogy nem mertél változtatni senki nem bánthat. Ne okold már ezért magad. Ki merne négy kisgyerekkel egyedül belevágni ebbe a nehéz feladatba? Tudom hogy így is Te voltál mindig velük, gondoztad, szeretted őket,esténként meséltél nekik. Hogy a lányok miért nem elég toleránsak, és empatikusak Bennel szemben, nem tudom. Lehet senkivel szemben nem azok. Egyet viszont tudok, rád számíthatnak, pedig a Te gyerekkorod sem volt felhőtlen. És itt van a betegséged is, ami hátráltat a hétköznapi teendőid elvégzésében is, nem még ilyen nagy horderejű családi problémák megoldásában. Össze kellene tartanotok mindannyiótoknak. Domira talán még lehetne hatni, hogy értse a bátyját, és jobb testvére legyen. Ha mégsem sikerül, maradsz Bennek Te, és az anyai szeretet és megértés a legfontosabb. Tiszta szívemből szorítok neked,hogy pozitív irányba mozduljon az életed, eleget szenvedtél már. Rajzold, fesd ki magadból az érzéseidet mindig ,mert az segít elviselni a fájdalmakat. Szeretettel ölellek!
@caelan A feltett kérdéseid mind helyénvalók. Az igazi szeretet szerintem röviden a másik fél erényeivel és hibáival együtt történő teljes elfogadása, őszinte bizalom, és nem utolsó sorban a kölcsönösség.
2 kedvelés
Mindenkitől hallom a szeretettel kapcsolatban, hogy a mindenképpen hozzá kell tartozzon a másik “hibáival együtt történő elfogadása”. Ez mit takar? Ugyanis akár tetszik, akár nem, egy kapcsolatban (baráti kapcsolatban is, de méginkább párkapcsolatban) a résztvevő két ember masszívan formálja egymást. Erről szól többek között az “összecsiszolódás”, ami nem a teljes elfogadás, valahogy mégis mindenki elismeri a létjogosultságát. Ezek szerint az nem őszinte szeretet, ha építő módon rávilágítanak egymás hibáira, és segítenek egymásnak javítani rajtuk? Mert lássuk be: romantikus dolog úgy képzelni, hogy létezik teljes elfogadás, romantikus azt hinni, hogy képesek vagyunk teljes elfogadásra, a valóság azonban mégis mást mutat. Nem azok a kapcsolatok működnek, ahol mindenki minden kellemetlenségét (Uram bocsá’ mérgét) lenyeli, hanem azok, ahol egy hajóban ülnek, egyfelé eveznek, és alkalmasint együtt korrigálják, ha valaki kiesik az evezés ritmusából.
3 kedvelés
Igen, jól látod. Nem vagyok rá büszke, sőt nagyon rossz érzéseim vannak attól, hogy miközben posztjaim az elfogadásról szólnak, pontosan a mi családunkban nem működik. Ben, és a többi gyerek is nyilvánvalóan a rossz házasság " terméke". Ezzel, már felnőtt korban nem lehet mit kezdeni. Minden, amit tennék, csak olaj lenne a tűzre. Láttam Ben szenvedését. A kitagadottságtól való kínlódását. Sajnos a lányok olyan társat találtak maguknak, akik látens módon homofóbok. Nyilván, csak egy ok, egy körülmény kell, hogy berobbanjon a szikra, mert ők befolyásolhatók a párjuk által. Azt mondják az okosok, hogy amint vetsz, úgy aratsz… ez most az aratás ideje. Hogy ki, miben, és mennyire hibás kettőnk közül, én már nem is firtatom. Nehéz elviselni. Fájdalmas. Ben is, én is tudjuk, hogy én maradtam neki. Bízom benne, hogy egy ember feltétlen bizalma is elég lesz neki, hogy túltegye magát a történteken, és felépítse az új életét. Köszönöm az érdeklődésed! Szeretettel ölellek!
1 kedvelés
@Kathy, mélységesen egyetértek Veled, sajnos a rossz házasságból Nekem is vannak “élményeim” . Kívánom , hogy sikerüljön Bennek újra bíznia és a Te feltétlen szereteted segíteni fog ebben !
2 kedvelés
Csodálatos! Sajnos azt tapasztalom,hogy ez a szó, hogy család egyre kevesebbet jelent! Akkor,amikor az ember rájön,hogy hosszú éveken átnyúló szeretete egy-ket hónap alatt semmivé lesz, ez szinte belülről marja az embert!!! Elkezdi magában keresni a hibát és kiderül, hogy a “családtag” tudatosan végzi a romboló munkát! Eszembe jut édesapám mondata, " az ember a rokonait nem valogathatja meg, a barátait igen" Azért annyit hozzá kell tennem, hogy ez a családtag házasság révén került Közénk!!! Hát szomorú, de túl kell ezen lépni!!!
Nagyon köszönöm az írásod???
3 kedvelés
Nagyon sajnálom, hogy a történet mondandója Számodra is ennyire közeli Végeredmény szempontjából pedig sajnos semmi jelentősége, hogy valaki milyen módon jutott be a családba, ha rosszindulattal van a családtagok felé. Hálás vagyok, hogy itt vagy velünk és megosztottad a gondolataidat 
3 kedvelés