Hogy akartam-e valaha közéjük tartozni? Mindig. Minden nap minden egyes percében. Sajnos számomra ez életem nagy részében nem adatott meg. Ahogy a fény elűzi a sötétet – még ha az árnyék jelen is marad –, úgy taszított el a humortalan sors a családomtól.
Csodálatosangyönyörű drámai erejű és szépségű az írásod és nagyon tetszik. Sajnos a tévéből és úgy általában minden honnan újságból, stb csak a gyűlölet keltésről hallani olvasni. Ahelyett arról lenne szó hogy lehetne egymás mellet békésen élni. A legnagyobb baj ,hogy némely családokban is szaksdások és szembe állások történetek. Elovastam az összes hozzá szólást és mind szív szorítóak. Holot a családnak az egymás iránt érzet szeretettről és össze tartásról . A békés egymás mellet életről kellene szólni. Én azt kívánom,hogy a családok nagy nagy szerettetben és békességben éljetek és éljenek.
Az ember az, aki akkor is öl,ha nem éhes. Ráadásul egymás ellen is fordul. Én is majdnem csak imádkozni tudok azért,hogy a fejekben meglévő békeszeretet tettekkel nyerjen bizonyítást. Tetszett az írásod békeharcos társam.
Örülök neki 
Igen, ez a nehéz, hogy kívülállóként nem sok lehetőség van másokat ráébreszteni arra, mit tesznek valójában. Vagy csak én vagyok olyan naiv, hogy azt hiszem, mindez nem tudatos?! Vagy talán én is csak remélem…
Szerintem mind a kettő létezik, de a tudatos harcok azok,amik a tágabb értelemben vett “családban” a békétlenség fennmaradását okozzák.
Lehet, hogy nem egy malomban őrlünk? 
Én ugyanis arra gondoltam, hogy a játszmát/generáló fél annak nincs tudatában, mit áldoz fel azért, hogy tudatosan fenntartja a feszültséget. Még véletlenül sem arra gondoltam, hogy valaki nincs tudatában annak, hogy veszekszik vagy békétlenségben él a másikkal. Szerintem az emberek pontosan tudják, mikor kötnek bele a másikba, de számtalan előregyártott indokkal igazolják annak létjogosultságát, miközben elsiklanak afelett, amit ezzel a hozzáállással veszítenek.
Szívszorító írás!
Köszönöm szépen Sajnos az élet nem mindig vidám 
Szívszorító …és, hogy megtörténhet, megtörténik naponta a világban bárhol, ez elszomorít. Az írásod lenyűgözött újra! Köszönöm!
Igen, engem is elszomorít. Különösen elszorul a torkom, ahogy olvasom a személyes forrásból táplálkozó kommenteket itt is és a fb-on is
Mindenesetre hálás vagyok a figyelmedért
Szívbemarkoló irás…
Nagyon szépen köszönöm! Örülök, hogy tetszett
Nagyon szomorú, de ez a mai világ!! Persze nem mindenki és nem minden család, de úgy általában kihalófélben van a szeretet!! Annó a testvérek, unokatestvérek napi kapcsolatban voltak egymással, az unokatestvéreim 29 évvel ezelőtt az édesapám temetésére sem jöttek el!
Olyan hideg, rideg lett a világ, ahonnan valóban elmenekül az ember!
De van ellenpélda, szombaton voltunk Bp-en 3desanyámnal, és elmondtuk, hogy dédnagymama lesz!!!
Hát csoda történt, a, 85 éves Anyám friss és fitt lett!!!
Hát ez a szeretet!!! Csodás az írásod, köszönöm!!!
Én köszönöm, hogy elolvastad és megosztottad a gondolataidat 
A babához pedig az egész családodnak gratulálok
Gyönyörü, különösen meg hatott az utolsó mondatod. Köszönöm neked, tiszta szivemböl.
Nagyon szívesen! Örülök, hogy éppen a jó időben jött Neked 
Hát, Caelan, elszorult a torkom, mire a végére értem. Egyrészt mert olyan visszafoggott és mégis drámai hatású az írásod - amelyhez csak ismételten gratulálni tudok -, másrészt pontosan most, ez történik nálunk, szétmálik a családunk. Ítélkezés, gyűlölet, irigység… a gyerekeim miközben egymással sincsenek jóban, közösen rúgták ki a “fészekből” Bencét, akinek leginkább szüksége lenne most a családjára. Értetlenül és fájdalmasan állok ebben a helyzetben. Ő is úgy döntött, mint te / rólad szól a történet?/ . Az elengedés nagyon nehéz. Nem a fájdalmainkhoz ragaszkodunk. A legnehezebben feldolgozható emberi érzés, az elutasítás. Ennél csak a szeretteinktől jövő elutasítás a nehezebb. Igen, egyetértek, el kell menni onnan, ahol nem vesznek emberszámba! Nagyon szeretem; amit írtál! A grafika meg újra, és megint szenzációs!
Szomorúan hallom, hogy ez Nálatok mennyire aktuális 
Hidd el, szeretném, ha nem így lenne. Annak ellenére, hogy minden írásom kisebb-nagyobb mértékben saját tapasztalataimra épülnek, nagyon sokszor szeretném, ha másoknak “csak” történetek lennének. Olyan távoli történetek, amik velük soha nem történtek meg és nem is fognak soha…