Nehéz. Saját tapasztalatból tudom, hogy mennyire az. Közel negyven évembe került, mire felismertem, miért megvalósíthatatlan hosszú távon az, hogy egyenrangúnak érezzem magam másokkal, és miért nem adja meg az áhított lelki békét, amikor sikerül.
Gondolj bele: ahhoz, hogy kimondhasd bármiről, hogy egyenrangú, egyenlő valami mással, muszáj összemérned őket. Ellenkező esetben az egyenlőség, egyenrangúság alapját, sőt, értelmét veszti, és még ha tudatosan tagadni is próbálod ezt a tényt, a tudatalattid, a lelked nem veszi be az egyenlőségről tett állításodat igazságként, azaz meghasonulsz Önmagaddal.
Ha mégis összehasonlítást teszel, azt milyen alapon teszed? Magasság, szemszín, kor, társadalmi rang szerint? Az egyik sem Te vagy. A szemed színe a Tiéd, de nem Te vagy. A magasságod a Tied, de az sem Te vagy. A társadalmi helyzetedet is csupán birtoklod, de az sem definiál Téged, és pontosan ugyanez a helyzet a többi emberrel is. Őket sem határozza meg, írja le a külalakjuk, az, hogy tudnak-e zongorázni vagy milyen színű alsóneműt viselnek, ha egyáltalán…
Mi az hát, ami meghatároz Téged, ami senki másra, csupán Rád, az igazi, belső énedre igaz, és ami mércéül szolgálhat egy ilyen összehasonlításhoz?
Nehéz ugye?
Akkor közelítsük másfelől: azt írod, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ezek szerint ha pontosan meghatározhatnánk Istent, esetleg közelebb kerülnénk az igazsághoz. Vagy mégsem? Talán nem véletlen, hogy az összes vallási- és filozófiai irányzat alapigazságnak nevezi Istent, amit körülírni lehet, de definiálni nem.
Én szeretek úgy gondolni Istenre, mint a fehér fényre. Ha Számodra elfogadható ez a kép, akkor talán egyetértesz vele, hogy magunkra úgy tekinthetünk, mint a látható fény spektrumának végtelen sok elemére, amelyek külön-külön nagyon különbözőek, ám jellegükben azonosak, mivel ugyanannak a hatalmas Létezőnek a részei.
A kérdésem pedig: össze tudod-e hasonlítani az okkersárgát a türkizkékkel? A narancsvöröset a hamuszürkével? Az indigókéket a bézzsel? Csak akkor, ha valamiféle kritériumrendszer mentén teszed, ugye? A kritériumrendszerek azonban, akárcsak az ember esetében, megközelíthetik, de soha nem képesek pontosan leírni az adott szín lényegét.
Ha viszont nem összehasonlíthatóak, akkor nagyon elemi szinten különböznek. Színek esetében tudjuk, hogy ez a különbség az energiaszintekben keresendő, hiszen minden szín ott ül egy hatalmas számegyenes neki megfelelő pontján.
Úgy látom, nincs ez másként az emberekkel sem. Mindenki, Te is, én is ott csücsülünk a saját kis világegyetemünk közepén és onnan nézzük, mi folyik a körülöttünk levő, a miénktől különböző világegyetemecskékben. Persze időnként össze is ütközünk néhánnyal, ahogy a hullámok is összevesznek néha, csak azt interferenciának hívjuk, és egészen addig nem leszünk morcosak miatta, amíg nem a kedvenc tévésorozatunk esik áldozatul.
Képzeld el, hogy milyen nehéz úgy tökéletes békében élni, hogy Te is és mindenki más is be van zárva a saját kis buborékába! Hiszen minden buboréknak, akárcsak minden univerzumnak, saját törvényei vannak, aminek az ott lakó engedelmeskedik, hiszen számára az A VILÁG.
Például a buborékodban dönthetsz úgy, hogy megállsz vagy előre mész a mozgólépcsőn, és egy másik utas buborékában udvarias segítséget kaphatsz a döntésedhez, bármi legyen is az, de lehetősége van „leugatni a fejedet” is.
Innentől kezdve bármit is teszel, bizonytalan kimenetelű a játszma. Ha megállsz, akkor is beszólhat az illető, és ha előremész, akkor is lehet udvarias. Minden csupán az ő buborékában létező játékszabályoktól függ, amiket kívülállóként nem ismerhetsz.
De fordítsuk meg a dolgot! Ő sem tudhatja a Te buborékod szabályait és lehetőségeit. Vagyis az is lehet legalább annyira bántó számára, ha nem az ő szabályai szerint játszol, mint amennyire ő megbántott Téged, mert nem felelt meg az elvárásaidnak.
Egyikőtök szabályrendszere sem jobb, több vagy bármilyen módon előbbrevaló a másiknál, egyszerűen más. Az egyetlen biztos dolog, hogy az elvárásaitok ebben a konkrét helyzetben teljességgel összeférhetetlenek, de ez nem jelenti azt, hogy egy gyökeresen eltérő szituációban ne tudnátok együttműködni.
Éppen ezért minden olyan indulat, szándék, gondolat, ami bármiféle módon irányítani akar, örökös csalódáshoz, stresszhez, végül depresszióhoz vezet.
Maga az irányítás gondolata ugyanis feltételezi, hogy jogod van új szabályokat bevezetni valaki más buborékában, ami viszont az egyenlőség elve miatt magában hordozza mások jogát, hogy új szabályokat vezessenek be a Te saját buborékodban. Emlékszel Newton 3. törvényéből az erő-ellenerő párosra? Na, ez pontosan ugyanúgy működik 
Azaz amikor bármiféle elvárást támasztasz egy emberrel szemben, gondolj arra, hogy ő is éppúgy elvárással fordulhat feléd, és az egyenlőség elve miatt egyikőtök elvárása sem előrébb való a másiknál.
Ahogy Te is, úgy mások is minden pillanatban döntést hoznak, és viselik a döntéseik következményét. Amikor irányítani akarsz, akkor még ha jobbító szándékkal is, mások helyett akarsz dönteni, azaz kéretlenül irányítani akarsz másokat. Ennek minden esetben két szoros vonzata van:
-
stressz, hiszen a saját buborékodon kívülre próbálsz nyúlni, ami semmilyen módon és jogon nem tartozik Hozzád,
-
csalódás és depresszió, ami senki mást, csupán Téged mérgez, és ezen nem segít az elengedés.
Az elengedés ugyanis azokban az esetekben hatásos, amikor elkerülhetetlen a konfliktus, nem megelőzhető, hogy a buborékaink összeütközzenek. Ekkor kell az elengedéshez nyúlnunk, felmenteni magunkat és a másik felet a konfliktus negatív következményei alól.
Azonban ha napi szinten próbálsz kontrollt gyakorolni az emberi kapcsolataid felett, akkor annyi kudarcban, keserűségben lehet részed, hogy nem marad energiád az elengedésre, ezért újra és újra összeomlasz, majd talpra állsz, csak hogy ismét összeomolhass a fájdalomtól és a tehetetlenség érzésétől.
Egy irányítást oly nagyra tartó családban felnőve nekem évtizedekig ez volt az egyetlen stratégiám az élethez. Több, mint 30 évig voltam keljfeljancsi, mire mindarra, amit itt olvashatsz, rájöttem.
És tudod, hogy mi volt a legérdekesebb?
Abban a pillanatban, hogy olyan szinten megértettem ezt az egészet, hogy alkalmazni tudtam a mindennapokban, végleg eltűnt a megbélyegzettség érzése.
Rájöttem, hogy valójában nem én viselem azt a bizonyos bélyeget, hanem azok az emberek, akik oly módon nincsenek kibékülve magukkal, hogy a másságomat fenyegetésként érzékelik magukra nézve. Nem tudják, hogyan reagáljanak, ezért mint az űzött farkasok az út végén, megfordulnak és visszatámadnak.
Hidd el, mindaz a keserűség, ami odabent dolgozik a lelkedben, feloldható, és ami a legjobb, hogy ehhez senki más, csakis Te kellesz! Élvezd ki a buborékod még fel nem fedezett zugait, és küldj egy őszinte belső mosolyt mindazoknak, akiknek a buborékában nincs más, csak rosszallás! Az nem a Tied, nem tartozik Hozzád, ezért fogadd el, hogy nincs vele dolgod!
Tényleg!
